~Vallomás~

Rólad szól minden reggel,
Hozzád vezet minden út.
A világ nélküled már semmit nem jelent,
A világ nélküled, meghalt a szó és a csend.

Várlak a déli sugárban
Várlak az éji sötétben
Várlak a télben, a nyárban
Várlak a földön, az égen.

Én kevesekhez
tartozom - de legalább
keveseknek is.

Sohasem hiányoztál
Annyira nekem
Mint mielőtt
Megismertelek volna.

Azt hiszem, hogy szeretlek;
(...)
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.

Elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.

Hát persze, hogy szeretlek.
Annyira szeretlek, hogy nem is gondolkozom rajta.
Nem is hajtogatom.
Olyan természetesen szeretlek,
ahogy lélegzem,
meszesedem,
süketülök,
hullajtom a hajam.

Nem tagadom, milyen szörnyen kívánlak;
szívem pokol, megmutatom, hogy ég;
de hisz tudod, választóvíz szerelmem,
melyben megtisztul az érzékiség.
Nekem szabad egyedül Érted égnem;
mindenki bűnös, ha kíván, csak én nem.

Ki helyett szeretsz te engem?
Mondd, kit látsz te bennem?
Lehet, hogy nem az vagyok, akire vártál:

Nem az, aki hív, nem az, aki vár,
Nem az, kivel ébredtél,
Nem az, kivel álmodtál.

Hogyan mondjam el, hogy szeretlek igaz szerelemmel
úgy, mint király a koronáját, szegény a kenyerét
szeretlek úgy, hogy beteg és szomorú vagyok tőle
s óvnám magam, ha lehetnék még valaki nélküled.

- Megtennéd, hogy egy percre elhallgatsz?
Most éppen össze kell ugyanis szednem minden bátorságomat,
hogy szerelmet valljak neked.
Az ilyesmiben egyáltalán nincs gyakorlatom.
- Tessék?!
- Beléd szerettem - mondta komolyan.